A keleti kultúrákban a módosult tudatállapotokat létrehozó eljárások a vallásba, valamint az emberi sorssal és személyes növekedéssel kapcsolatos filozófiai nézetekbe ágyazottak, míg a nyugati megközelítés főként az emberi tudatosság tudományos feltérképezésére fókuszál, lefejtve róla a vallásos tartalmakat és filozófiai értelmezéseket. A következőben átfogóan mutatjuk be a pszichológiailag indukált MTÁ-kat, az olyan gyakorlatoktól kezdve, mint a meditáció és a dobolás, egészen a kísérletes stimulációs eljárásokig és klinikai intervenciók köréig.

Relaxáció

Sok különféle technika létezik, amivel relaxációt és MTÁ-t tudunk létrehozni. A legáltalánosabban használt és klinikailag megalapozott eljárások a progresszív relaxáció, autogén tréning, biofeedback, és meditációs gyakorlatok. A relaxáció kognitív-behaviorista modellje szerint (Smith, Amutio, Anderson, & Aria, 1996) minden relaxációs technika három alapelvre épül: (a) fókuszálás, a koncentráció fenntartásának képessége és a figyelem egyszerű ingerekre (akusztikus és vizuális) való irányítása, hosszabb időtartamon keresztül, (b) passzivitás, a célorientált és analitikus gondolkodás megakadályozása, és (c) fogékonyság, szokatlan és paradox élmények elfogadásának és tolerálásának képessége. Benson (Benson, 1975; Greenwood & Benson, 1977) az állítja, hogy a legtöbb relaxációs technika egy általános „relaxációs választ” vált ki, amelyet a csökkent autonóm idegrendszeri aktivitás fiziológiai változásai jellemeznek, köztük a szívverés lassulása, lassú és felszínes légzés, perifériás erek tágulása, csökkent oxigénfogyasztás, és csökkent spontán bőrvezetés (vö. Lichstein, 1988; Shapiro & Lehrer, 1980). Ezek a hatások főként a csökkent szimpatoadrenerg reaktivitás miatt jelennek meg, és nem a gyakran tévesen feltételezett megnövekvő paraszimpatikus aktivitás miatt.

Neurofiziológiai szempontból a relaxációs válaszokat leggyakrabban csökkent kortikális arousalra jellemző EEG változások kísérik. Mivel a relaxációs technikák a csökkentett szemmozgásra, vagy az egyértelmű mozgásos képzeleti képek meggátlására fókuszálnak, így várható az EEG alfa hullámok frekvenciájának növekedése (Peper, 1971). G. D. Jacobs és munkatársai (1996) kezdőket vizsgáltak, akik progresszív relaxációt végeztek előre felvett relaxációs instrukciókon keresztül és szignifikáns EEG béta frekvencia csökkenést találtak kizárólag a frontális lebeny területein. A további 13 elektróda egyikében sem találtak EEG különbségeket a relaxációs és kontroll csoport között. A perifériás fiziológiai hatások általában az EEG által mért csökkent kortikális arousalt követik (Narita, Morozumi, & Yagi, 1987).  A relaxáció során tapasztalt általános elektrokortikális változásokon kívül, valószínűleg más specifikus hatások is létrejönnek. Például, Isotani, Tanaka és munkatársaik (2001) úgy találták, hogy különböző agyi területek érintettek a relaxációra vonatkozó hipnózis-szerű szuggesztiók során, összehasonlítva a negatív érzelmeket tartalmazó (pl. szorongás) szuggesztiókkal. A relaxáció sokkal magasabb mértékű aktivitást mutatott a bal szuperior temporális gyrusban (Brodman Area 22), a szorongással összehasonlítva. A két érzelmi állapot indukciója során az agyi aktivitás a jobb félteke frontotemporális területeire mozdult el a negatív érzelmek során, a pozitív érzelmekkel (relaxáció) összehasonlítva. Az EEG béta-2 hullámok (18.5-21Hz) frekvenciája mutatta a legerősebb relaxációval összefüggő hatást, mégpedig oly módon, hogy sokkal kevésbé volt jobb agyféltekei központú relaxáció során, a szorongáshoz képest. A két feltétel alatt tapasztalt agyi aktivitás laterizációs különbségei egyértelműen nem voltak szimmetrikusak a két agyféltekében. A relaxáció a bal temporális területeken mutatta a legerősebb agyi aktivitáskülönbségeket, míg a negatív érzelem a jobb frontális régióban.

Ezen túlmenően, a képalkotó eljárásos tanulmányok azt feltételezik, hogy különböző agyi területek és rendszerek működnek, amikor az alanyok szándékosan próbálják meg csökkenteni a szimpatoadrenerg tónust. Critchley, és munkatársai (2001) PET vizsgálatokat használtak, annak érdekében, hogy feltérképezzék az agykérgi aktivitást biofeedback-asszisztált relaxáció során és megvizsgálják és szimpatikus aktivitás változásait. A testi arousal szándékos megváltoztatása szorosan kapcsolódott az elülső cinguláris kéreg emelkedett aktivitásához, ami a kognitív kontrollstratégiák és testi válaszok integrálásában játszik szerepet. Critchley és munkatársai (2000) igazolták, hogy ezek a kapcsolatok lateralizáltak. A főként baloldali cinguláris aktivitás a relaxációs szándékhoz kapcsolódott, ezzel szemben jobboldali cinguláris aktivitást a szimpatikus arousalhoz kapcsolódó feladatok során mértek.

Szinte minden relaxációs technika használ olyan elemeket, amelyek megakadályozzák az alanyok álomba merülését akkor, amikor elhagyják az éberség állapotát és eljutnak az alváskezdet kritikus pontjáig (szignifikáns EEG jelzéseket lehet észlelni, mint pl. K-komplexek, és alvási orsók). Így a gyakorlók fokozatosan megtanulják, hogy hogyan védjék ki az elalváshoz vezető tevékenységeket és képeket, amik a teljes éberség állapotát elhagyva jelentkeznek a relaxációs válasz kialakulása során.  Minél gyakorlottabbak, annak tovább képesek ebben a csökkent arousal és elalvás közötti átmeneti állapotban maradni. Ez a technika lehetőséget nyújt, hogy a hipnagóg állapotokhoz hasonló élményeket éljenek át. A szubjektív élmények szintjén, ezek az újszerű tapasztalatok MTÁ-ként értelmezhetőek.

Összefoglalva tehát, a relaxációs válasz kiváltására használt különböző technikák eredményes eszközök az autonóm és centrális arousal csökkentésére; használatuk pedig fogékonyabbá teheti a testet és az elmét, hogy a MTÁ során létrejövő szokatlan és paradox élményeket befogadja. Ezek a technikák alapvetően nem irányulnak közvetlenül MTÁ létrehozására, inkább elfogadható mellékhatásokként kezelik azokat. Ilyen értelemben, a relaxációs technikák hasznos és megkerülhetetlen aspektusait képezik a MTÁ területeinek.

Meditáció

Több meditációs technika is létezik, amiket két csoportokba lehet osztani: a mozgásos formák, például a séta, a tánc vagy az éneklés; és a „csendes” meditációs módszerek, amik általában jellegzetesen ülő pozícióban történnek. Az instrukciók arról, hogy hogyan meditáljunk, igen változatosak kezdve a „széles fókuszú” módszerektől azokig, melyek intenzív koncentrációt igényelnek valamilyen külső tárgyra, képzeletre vagy testrészre. A transzcendentális meditációs technika, amit Maharishi Mahesh Yogi (1966) mutatott be a nyugati emberek számára, a jóga „mantra” meditáció: egy szótagot [vagy szót, vagy mondatot, vagy verset (a szerk.)] csendben kell ismételgetni, passzívan, erőltetés nélkül. A technika mára teljesen kidolgozott és jóval gyakrabban vizsgálták, mint más módszereket (Murphy és Donovan, 1997).

A transzcendentális meditáció alatt megélt szubjektív élményt úgy írták le, mint egy boldog, nyugodt lelki állapotot, ahol nincsenek gondolatok, de a tudatosság megmarad – de hivatkoztak rá úgy is, mint egy „transzcendentális tudatállapotra” (Travis, 1993). A transzcendentális tudatállapot megjelenését gyakran hozzák összefüggésbe a rövid ideig tartó légzésszünetekkel, amikor megnő a lélegzet időtartama, lassul a szívfrekvencia és megnő a bőr vezetőképessége (Travis és Wallace, 1997). Az ehhez hasonló eredmények vezettek a feltevéshez, hogy az autonóm idegrendszeri változásokban jelenik meg az átmenet az aktív gondolkodó folyamatok és a transzcendentális tudatállapot csendes, de éber állapota között (Travis, 1993).

A meditáció alatti EEG változások, mint például az alfa-aktivitás növekedése, nem specifikusak és nem támasztják alá azt a néztet, miszerint ezek egyedül a meditációra lennének jellemzőek. Igaz ez a transzcendentális meditáció során kimutatott növekvő EEG koherenciára is, amit „az elme összerendezéseként” értelmeztek (kritikai értekezésért lásd Fenwick, 1987). Egy újabb kutatás összehasonlította a több mint 3 éve meditálókat, a kevesebb, mint 6 hónapja gyakorolókkal, és kimutatták a lassú théta-hullámú aktivitás különbségeit (Aftans és Golocheikine, 2001), a korábbi eredményekhez hasonlóan (Hebert és Lehmann, 1977). A hosszú távú meditációt növekvő théta EEG aktivitás jellemzi a frontális régió fölött, a boldogság élményének intenzitása pedig korrelál a növekvő théta energiával az anterior-frontális és a középső frontális régiókban. Továbbá a hosszú távú meditációt összefüggésbe hozták a megnövekedett théta szinkronizációval a prefrontális és a posterior kéreg között, ami leginkább a bal prefrontális régiókra volt jellemző. Ez összhangban áll a pozitív és negatív érzelmek átélése alatt végzett EEG koherencia vizsgálattal, amely azt feltételezi, hogy a bal prefrontális régióban jelentkező théta aktivitás az érzelmileg pozitív tapasztalatok átélésére jellemző (Aftanas, Varlamov, Pavlov, Makhnev és Reva, 2001), valamint megerősíti a hosszú és rövid ideje meditálók érzelmi élményeit mérő kutatást (Easterlin és Cardeña, 1998).

Az utóbbi időben több elméleti tanulmány látott napvilágot, amiben arra jutottak, hogy a specifikus meditációs technikák és kísérleti jellemzők, különböző agyi változásokat eredményeznek. Lehmann, Faber, Achermann és munkatársai (2001) megvizsgáltak egy haladó meditálót, aki képes volt akaratlagosan különböző meditatív állapotokba lépni azáltal, hogy a különböző meditációs technikákat használt. Az ismételt méréses EEG aktivitás alapján úgy találták, hogy különböző gamma aktivitási súlyok figyelhetőek meg a különböző technikák során (vizualizáció: jobb posterior; verbalizáció: bal centrális; „a self feloldódása”: jobb anterior). Lazar és munkatársai (2000) úgy határozták meg a meditációt, mint a figyelem önkéntes szabályozását. Az évek óta lélegzéses meditációt végző kísérleti alanyaikat kiképezték arra, hogy fMRI vizsgálat közben is tudjanak meditálni és eredményeik szerint a figyelem és az autonóm idegrendszer szabályozásában résztvevő struktúrák aktiválódnak, továbbá láthatólag a jelerősség csökkenése összefüggött a lassuló légzéssel és a meditációs fázisokkal. Ehhez hasonlóan a meditatív állapotok bizonyos tapasztalati sajátosságai, mint például a meditáció tárgyával való egyesülés érzése, összefüggenek a parietális agykérgi terület gátlásával, ami a test 3 dimenziós érzékeléséért felelős (PET vizsgálat alapján, Newberg & d’Aquili, 2000).

Összességében ígéretes fejlemény, hogy a tradicionális meditációs eljárásokat egyre többen vizsgálják tudományos szempontból. A meditációs módszerek kognitív tanulmányozása és a képzett alanyok vizsgálata, a megalapozott és újonnan kidolgozott kísérleti paradigmák használata segítségünkre lesznek abban, hogy megmagyarázzuk MTÁ kialakulásának pszichofiziológiai alapjait, a figyelem szándékos szabályozásán keresztül.

Hipnózis

Több mint 200 évnyi kutatás után még mindig sok az ellenmondás a hipnózis definíciója körül. Ez a terület az egész története során megosztott volt azok között, akik jellegzetes pszichológiai folyamatokat feltételeznek a létrehozásában és az között, akik a mindennapi viselkedés alapjául szolgáló szokásos működéseket feltételeznek. Az a megváltozott tudatállapotot feltételező nézet, amit ebben a cikkben felvetünk, arra törekszik, hogy továbbfejlessze az előbbi megközelítést egy kortárs neurofiziológiai szemléletben. A hipnózis módszere akár maga után von egy MTÁ-t, akár nem, ez nem is feltétlenül szükséges a legtöbb hipnotikus jelenség megértéséhez (Cardeña, Lynn és Krippner, 2000).

Hagyományosan a hipnózist egy rituáléval idézik meg, amit a hipnotizőr irányít és az alany hisz benne. Az indukciós rituálék tartalmilag nagyban változhatnak. Például a progresszív relaxációs instrukciókról, a szobabiciklizésről, vagy egy gong hallgatásáról is mind bizonyítást nyert, hogy sikeres indukciós rituálék. Az indukciós rituálét verbális szuggesztiós sorozatok követik, annak érdekében, hogy látszólag szokatlan változásokat érjenek el a tapasztalatokban, viselkedésben és a kognitív kontrolban. Olyan szuggesztiókat is lehet adni, ami akaratlannak megélt viselkedéseket eredményezhet, vagy ami képtelenné tehet olyan viselkedésekre, amelyet normál esetben akaratlagosnak élünk meg, vagy, hogy olyan meggyőződéseket, észleleteket, vagy emlékeket éljünk meg, amelyek ellentétesek az aktuális állapotunkkal. A hipnózis lehet ön-indukált vagy mások által előidézett, habár az autohipnózis és heterohipnózis közötti kapcsolat kevéssé feltérképezett. A hagyományos hipnotikus jelenségek kapcsán bizonyították, hogy létrehozhatók pusztán szuggesztiók által, egy formális indukciós eljárás levezetése nélkül is, bár ezen eredmények értelmezése vitatott. Manapság a hipnózisnak sok klinikai felhasználási területe van, ideértve a fájdalomcsillapítást is, úgy, mint a specifikus pszichoterápiás beavatkozások hatékonyságát fejlesztő lehetőséget és vizsgálják az immunműködések befolyásolásának lehetőségeit is.

A hipnotikus szuggesztió hatékonysága a megfelelő tapasztalatváltozások létrehozásában (pl. hipnotikus fogékonyság), egyénenként nagyon változó, és ez a személy állandó jellegzetessége. A jelenlegi hipnóziselméletek kihangsúlyozzák, hogy a hipnotikus szuggesztiókra adott válaszokat módosíthatják az önirányított kognitív stratégiák (Spanos, 1986), a válasz elvárások (Kirsch, 2000) vagy a központi végrehajtó funkciók változásai (Bowers, 1992; Farvolden és Woody, 2004). A fogékonyság mérése és a pszichológiai kutatások a hipnózis alatti viselkedéses válaszokra fókuszáltak, de az alapjelenség lényegét a szubjektív tapasztalatok szintjén kell keresni (Sheehan, 1992). Ugyanazon hipnotikus szuggesztióra adott azonos viselkedéses válaszok gyakran elfedik a jelentősen eltérő fenomenológiai és kognitív stratégiák által kiváltott személyes különbségeket (Sheehan és McConkey, 1982), fontos tehát, hogy a hipnotikus jelenségeket vizsgáló kutatások összehasonlítsák az alanyok fenomenológiai és viselkedéses válaszait is (Woody és McConkey, 2003).

Az elmúlt 40 évben számos tanulmány született a hipnózis neurofiziológiájáról, ezekben pedig sok változást regisztráltak a legkülönfélébb fiziológiai jellemzők esetében (lásd még: pl. Crawford, 1994; Crawford és Gruzelier, 1992; Gruzelier, 1998, 2000). A kutatások legtöbbje hagyományosan a kiváltott potenciált vagy az EEG frekvenciákat vizsgálta (De Pascalis, 1999; Ray, 1997; Williams és Gruzelier, 2001), például a tanulmányok egy jelentős része a hipnotikus fogékonyság elektrofiziológiai jellegzetességeit vizsgálta. Ezek a tanulmányok számos különbségről számoltak be a magas- és alacsony hipnotikus fogékonyságú alanyok esetén az EEG sávok különbségeiben. Például a magas fogékonyságú alanyoknál néhány tanulmány magasabb théta frekvenciákat talált, a legtöbb pedig kimutatta a magasabb gamma energiát a jobb féltekén, és a magasabb globális dimenzionális komplexitást is (összefoglalóért lásd: Isotani, Lehmann és mtsai., 2001). Azonban eddig még nincs olyan neurofiziológiai mérőeszköz vagy mérés-sorozat, ami képes lenne megbízhatóan elkülöníteni a hipnotizált és nem hipnotizált egyénektől nyert adatokat (Wagstaff, 1998). A pozitív eredményeket ritkán ismétlik meg. Figyelembe véve, hogy nagy mennyiségű adat érhető el, hogy a tanulmányok különböző módszereket alkalmaznak és a bemutatott eredmények is komplexek, az összehasonlítás nagyon bonyolulttá válik. Ennek a sokféleségnek az egyik oka talán az, hogy tanulmányokban alkalmazott szuggesztiók nagyban különböznek abból a szempontból, hogy létrehoznak-e a viselkedésben megfigyelhető változásokat például az érzelmekben, testtartásban, relaxációban és így tovább (pl. Isotani, Tanaka és mtsai., 2001).

Gruzelier (2000) az elmúlt évtizedben következetesen azt a nézetet támogatta, hogy a hipnózis a frontális gátlás egyik formája. A megismételt neuropszichológiai eredmények szerint (Gruzelier és Warren, 1993; Kallio, Revonsuo, Hamalainen és Gruzelier, 2001) hipnózis alatt gyengült a betűmegnevezési fluencia teszten elért eredmény (bal frontális lebeny), de a kategória fluencia nem (bal temporális lebeny), a sajátosságok pedig csak a magas hipnotikus fogékonyságú alanyoknál jelentkeztek. Ebből feltételezhető, hogy a hipnábilis alanyoknál a hipnózis összefügg a bal dorzolaterális-prefrontális kéreg gátlásával (Gruzelier, 1998). Újabban a hipnotikus fájdalomcsillapítás kapcsán vizsgálták azt a hipotézist, miszerint a hipnózis során előforduló jelenségek egy része tudatos a működéseket szervező alegységek disszociációjával magyarázható.  Ennek alapján Croft, Williams, Haenschel és Gruzelier (2002) az EEG komponensek frekvenciáit vizsgálták a jobb kézen alkalmazott fájdalmas elektromos ingerlés utáni kontroll helyzetben, és hipnózisban végzett fájdalomcsillapítás szuggesztiója után. A kontroll feltételben az anterior cingulate kéregben (ACC) mért prefrontális gamma aktivitás bejósolta az alanyok fájdalmának mértékét. Ez a kapcsolat ugyanilyen sajátosságokat mutatott alacsony hipnotikus fogékonyságú alanyoknál, de eltűnt a magasan fogékony alanyok esetében a hipnózis indukciót követően.

Friederich és munkatársai (2001) összehasonlították a hipnotikus fájdalomcsillapítás és a figyelemelterelés hatását az ártalmas lézer-hő ingerek feldolgozása során magas fogékonyságú egyéneknél. Arra voltak kíváncsiak, hogy vajon a hipnotikus fájdalomcsillapítás és a figyelemelterelés hasonló agykérgi mechanizmusokon alapulnak-e (Crawford, Knebel és Vendemia, 1998). Friederich és munkatársai (2001) szignifikánsan kisebb fájdalom értékeket kaptak mind a hipnotikus fájdalomcsillapításban, mind a figyelemeltereléses helyzetben a kontroll csoporttal összehasonlítva, de szignifikánsan kisebbek amplitúdójúak voltak a lézer által kiváltott agyi potenciál komponensek figyelemelterelés közben, mint hipnotikus fájdalomcsillapítás esetén. Továbbá amikor megvizsgálták a semleges oszcillációkat a különböző agyterületeken, úgy találták, jelentősen csökkent a gamma hullámok koherenciája a szomatoszenzoros és a frontális területek között, mialatt az alanyok hipnózisban voltak. Azt feltételezik, hogy ez a koherencia veszteség okozza a fájdalmas ingerek testérzékelésért felelős terület, valamint az érzelmi és a viselkedéses válaszokat szervező agyi területek szétkapcsolását. Ennek alapján úgy tűnik, hogy a hipnotikus fájdalomcsillapítás és a figyelemelterelés különböző agyi mechanizmusok alapján működnek; amíg az elterelés egy korai figyelmi szűrőn keresztül hat, addig a hipnotikus fájdalomcsillapítás a korai érzékelési feldolgozásokat leválasztja (disszociálja) a magasabb rendű kontrollfolyamatoktól. Ezek az eredmények összhangban állnak a hipnózis és hipnotikus fájdalom-kontroll neodisszociáiciós elméleteivel (Hilgard és Hilgard,1983; Miller és Bowers, 1993), ezen kívül az újabb tanulmányok arra engednek következtetni, hogy disszociáció jön létre a szomato-szenzoros feldolgozás és az affektív információ között hipnotikus fájdalomcsillapítás közben, mind a viselkedéses és mind a regionális agyi véráramlás adatok szerint (Rainville, Carrier, Hofbauer, Bushnell és Duncan, 1999).

A fentebbi tanulmányok mind arra utalnak, hogy a hipnózis hatással van az agy integratív funkcióira, és megváltoztatja vagy akár megszünteti a kommunikációt a tudatos tapasztalat létrehozásáért felelős agyi alegységek között (lásd: Funkcionális integráció és kapcsolatbontás).

Biofeedback

Az aktuális kutatások megerősítik azt a nézetet, miszerint a biofeedback és az idegrendszeri aktivitás szabályozás eszközökkel történő tanulása ígéretes nem invazív módszereket kínálnak, amelyben az agyi aktivitást független változóként módosítják, a MTÁ-kat pedig függő változóként szemlélik (lásd: Birbaumer és Kimmel, 1979). A biofeedback célja a nagyobb tudatosság és szándékos kontrol a fiziológiai folyamatok felett. Több féle módszerről is bebizonyították, hogy hatékonyan támogatja a fiziológiai folyamatok kontrolljának megtanulását, mint pl. a pulzusszám, vérnyomás, vazomotoros válaszok és testhőmérséklet, légzés, gasztrointesztinális reakciók és az izomfeszültség szintje (áttekintéshez lásd: Schwartz, 1995). Az 1960-as évek végén és a ’70-es évek elején az EEG alfa ritmus biofeedback-jéről úgy hitték, hogy megváltoztatja a tudatállapotokat (Kamiya, 1969). Kimutatták, hogy az alanyok meg tudták különböztetni, hogy alfa vagy béta állapotban voltak-e, és az biofeedback szerint akaratlagosan hoztak létre alfa hullámokat. Az alfa hullám létrehozásának egy megfelelő szintjén az alanyok szóbeli beszámolói egyfajta derűs, meditatív hangulatú, boldog állapotról szóltak. Ennek alapján néhány kutató azt feltételezte, hogy a tudatállapotok ugyanúgy módosíthatók agyhullámok visszacsatolásával, mint meditációval vagy hipnózissal.

Az utóbbi időben a neurofeedbacket a biofeedback egyik formájaként fejlesztették ki, ami visszacsatolja az agy elektromos működéseit, tehát a specifikus EEG aktivitást, a frekvencia, elhelyezkedés és amplitúdó alapján. E célból az EEG összetevőket azonnal kiszámítják és visszajelzik az alanyok számára, különböző hangokat és vizuális jeleket kibocsájtó eszközök által, ezek segítségével pedig operáns kondicionálásos stratégiákat alkalmaznak, vagy kognitív változásokat érnek el. A kérgi aktivitás megváltoztatását egy tréningfolyamaton keresztül érik el, amiben a valósidejű EEG adatokat pozitív megerősítésekkel társítják, annak érdekében, hogy elérjék a kívánt válasz operáns tanulását (Egner és Gruzelier, 2001). Több szerző is bemutatta az operáns kondicionálást és az önszabályozást különböző EEG adatokkal állat- és emberkísérletekben és klinikai helyzetekben (Birbaumer, 1977, 1984; Birbaumer, Elbert, Rockstroh és Lutzenberger, 1981; Kamiya, 1969; Kuhlman, 1978; Plotkin, 1976; Sterman, 1977). Sterman és Shouse (1980) bebizonyították, hogy az epilepsziás rohamok száma csökkenthető a szenzorimotoros kéreg felett történő lassú béta 12-15 Hz EEG ritmus és a szenzotimotoros ritmus (SMR vagy µ-ritmus) kondicionált fejlesztésével. Ezeket az eredményeket az SMR visszacsatolási tréning által kiváltott fejlettebb válaszgátlásként értelmezték. Sterman (1996) úgy vélte, hogy az SMR tréning hatására a thalamikus magok megnövekedett aktivitásgátlása kölcsönhatásba lép a szomato-szenzoros és szenzorimotoros kéreggel. Hasonló nyomon haladva Egner és Gruzelier (2001, 2004) arra jutottak, hogy a hasonló gátlási aktivitás lehet felelős a hibázások csökkenéséért is, amikor figyelemzavaros hiperaktivitással diagnosztizált önkéntesek fenntartott figyelmi teszteket töltöttek ki. Ha megtanulták növelni a relatív és abszolút SMR (12-15 Hz) amplitúdót, az pozitívan korrelált a figyelmi teljesítmény javulásával és az impulzivitás csökkenésével, ezzel ellentétes hatást váltott ki azonban a béta-1 (15-18 Hz) fokozása. Az SMR hullámok szenzorimotoros kéreg felett történő tréningje és a csökkenő impulzivitás közötti kapcsolat újfent azt az elképzelést támasztják alá, miszerint a kognitív és viselkedéses tényezők javulása gátlási folyamatokon keresztül valósul meg. Továbbá az SMR és a béta-1 EEG tréning kombinációja viselkedéses és eseményhez kötött potenciálok (ERP) alapján is bizonyította, hogy hatékonyan működnek a szenzoros inputok integrálásában, valamint képesek ellensúlyozni a gyors motoros válaszokat és a hibára hajlamosító viselkedési mintákat. A neurofeedback hasonló frekvencia-specifikus hatásait állapították meg más kognitív folyamatokban is, mint például a munkamemóriában (Vernon és mtsai., 2003) és figyelemben (Egner és Gruzelier, 2004).

Napjainkban folyamatosan növekszik a neurofeedback alkalmazások száma, amit alátámasztanak a páciensek pozitív tapasztalatai az EEG értékek kontrolljáról, ezáltal pedig a pszichopatológiai és neurológiai zavarok mögött húzódó EEG folyamatok is jobban megérthetőek. Ezt emelték ki Gruzelier, Hardman, Wild és Zaman (1999) is skizofrén betegek SCP visszacsatolásos tréningjének tanulságai alapján is, amikor az agyféltekék közötti kiegyensúlyozatlanságot összefüggésbe hozták a tünetcsoporttal (áttekintéshez lásd: Gruzelier, 1999a).

Annak ellenére, hogy a neurofeedback hatékony az agyi aktivitás önkontrolljának fejlesztésében, az a tény hogy nem sikerül biofeedbackkel MTÁ-t létrehozni arra utalhat, hogy egy vagy egy pár agyi elektróda adatainak visszajelzése nem elég ahhoz, hogy hogy ilyen tudati változásokat létrehozzon. Bár talán korai lenne messzemenő következtetéseket levonni, mielőtt a tudományos irodalomban komoly próbálkozásokat közölnének a MTÁ-k létrehozására. Újabban pedig megismételhető eredményeket találtak a zenei teljesítmény fokozására (beleértve képzeletre vonatkozó értékelést is) konzervatóriumi diákoknál, akik a théta hullámok arányát növelték az alfa aktivitással szemben (Egner és Gruzelier, 2003). Szintén alátámasztják ezt a megközelítést a figyelem és a szemantikus munkamemória fejlesztésére irányuló orvostanhallgatókkal végzett kísérletek (Egner és Gruzelier, 2001, 2004; Vernon és mtsai., 2003). Ha az EEG/MEG mintázatok úgy képezik le a MTÁ-t ahogy ebben a cikkben tárgyaltuk akkor ezen mintázatok előállításának elsajátítása MTÁ-hoz kell, hogy vezessen.

Következtetések

A szakirodalom nagy része összefüggésbe hozza a pszichológiailag kiváltott MTÁ-kat az agyi aktivitás megváltozásával. Habár az első tanulmányok többnyire a korrelációk puszta leírására korlátozódtak, az újabb megközelítések olyan funkcionális modellek kialakítására törekednek, amelyek képesek leírni, hogyan jönnek létre különböző kognitív és tudati változások és konkrét kísérleti paradigmákat hoznak létre ezek tesztelésére.

A hivatkozások listája az alábbi linken érhető el: https://1drv.ms/b/s!AtKLM-DCe33WgagjA7EiH-sj8BObUg

Az eredeti tanulmány címe: Vaitl, D., Birbaumer, N., Gruzelier, J., Jamieson, G. A., Kotchoubey, B., Kübler, A., ... & Sammer, G. (2005). Psychobiology of altered states of consciousness. Psychological bulletin, 131(1), 98.

[A tanulmány a Nemzeti Tehetség Program támogatásával készült, a „Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj” című (NTP-NFTÖ-16-0488) tehetséggondozó program keretében.]