Bevezetés

A ritmus és a dallamok iránti igény valószínűleg egyidős az emberiség történelmével. Régészek már 30 ezer évvel ezelőtti hangszert is találtak, tehát a zene nem csak napjainkban játszik fontos szerepet. Az első írásos emlékek az témában az ókorból származnak és eszerint az emberek már akkor is elismerték a zene különleges szerepét, amely a művészetek mellett hatással volt a tudományokra és társadalomra. Máig kérdéses, hogy egy művészeti ág hogyan tehet ilyen mély benyomást emberekre, hogyan dolgozzuk fel, hogyan vált ki belőlünk érzéseket. Ebben a bejegyzésben ismertetem a korábban részben már tárgyalt hangkövetés elméletet és ennek neurobiológiai hatásait. Röviden áttekintem, hogy a társas hatások hogyan befolyásolják a zene hatásait, illetve, hogy a zene milyen változásokat képes kiváltani a gondolkodásban és az érzelmekben. 

A hangkövetés elmélete

A zene és megváltozott tudatállapotok kapcsolatát a törzsi rituális transz zenék transz táncok kontextusában kezdték el először vizsgálni tudományos szempontból. A téma egyik legkorábban publikált tanulmányban Neher (1961, 1962) a törzsi rituális dobolások alkalmával megfigyelhető szokatlan viselkedések okát tanulmányozta. Megfigyelése szerint a monoton dobolás hatására néhány résztvevő epilepsziás roham-szerű reakciókat mutatott és hallucinációkról számoltak be. Neher szerint a különleges viselkedéses reakció oka a monoton dobolás volt, amely közvetlenül képes kiváltani a megváltozott tudatállapotot. A rituális zenéket kutatva összegyűjtötte a törzsi rituális zenék közös jellemzőit: mély frekvenciájú hangtartományok relatív hangossága, ritmikai mintázatok monoton ismétlődése, hosszabb időtartamban állandó tempó (percenkénti ütésszám) (Neher, 1962; 152-153 o.).

Elmélete szerint a monoton dobolás pszichológiai hatásmechanizmusa hasonló a fénykövetéshez (photic driving), ahol ritmikus fényingerléssel szinkronizálódnak az agykérgi működések és így 10 Hz frekvencia környékén történő ingerlés hatására epilepsziás rohamot lehet kiváltani az erre hajlamosa személyeknél. Neher megalkotta a hangkövetés (auditory driving) elméletét, ahol monoton hangingerek hatására az ingernek megfelelő frekvenciával szinkronizálódnak a kérgi agyhullámok, emellett szerinte a ritmikus hangok a felszálló (bottom-up) pályákon keresztül más szenzoros modalitások feldolgozását is módosíthatják. (Neher, 1961)  

Neher kísérletében (1961; 449 o.) pergő dob ütéseket alkalmazott 3, 4, 6 és 8 Hz-es frekvenciákkal. A frekvenciák átszámolásával meg lehet kapni a tempót, azaz a percenkénti ütés számot (beat per minute, BPM). Ez a következőképpen alakult 3 Hz-nél 180 BPM, 4 Hz-nél 240 BPM, 6 Hz-nél 360 BPM és 8 Hz-nél 480 BPM, amelyek EEG frekvenciák esetében a delta és a théta tartománynak megfelelő hullámhosszal azonosak. A kísérlet eredményei szerint a fénykövetés jelenségéhez hasonlóan, a hangkövetés jelensége is igazolt, tehát a kérgi agyhullámok a hangingerek frekvenciájának megfelelően szinkronizálódnak, habár a változást csak az érzékelésért felelős területen sikerült kimutatni (hallóközpont és látóközpont). Fontos eredmény, hogy a résztvevők a szubjektív élmények megváltozásáról is beszámoltak, megnövekedett képzelet mennyisége és élénksége, valamint emocionális változásokat is megfigyeltek (Neher, 1961).

Neher kísérlete az elsők között volt, amelyben a húzóhatás (entrainment) jelenségét tesztelték, amelynek lényege, hogy a külső ritmikus szenzoros ingerekkel szinkronizálódhatnak a belső biológiai ritmusok, mint a mozgás, légzés, szívritmus és idegrendszeri aktivitás. Habár vannak arra utaló bizonyítékok, hogy az agyhullámok szinkronizálódhatnak külső ritmikus ingerléssel (összefoglalóért lásd: Turow, 2005), az eredeti kísérletét nem ismételték meg.

Egy másik vizsgálatban jávai transz zenék és transz táncok tulajdonságait megfigyelve megállapították, hogy azok a zenék a leghatásosabbak, amelyekben sok az ismétlés, tartalmaznak egyfajta folyamatos lüktetést, valamint hosszabb időn keresztül állandó a hangmagasság (Kartomi, 1973, 167. o.). A megfigyelés szerint a jávai kultúrában a zene és a tánc interaktív egységet alkot, a táncosok gesztusaikkal hatnak a zenészekre, akik ennek megfelelően alakítják a zenét, ez pedig továbbá színesíti a táncosok élményeit. A zene folyamatossága kialakítja a szubjektív élmények megváltozását és fenntartja az érzelmi változásokat. Leírása szerint transz zene és a tánc olyan szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy nem tekinthetünk rá egymástól független esztétikai kategóriaként. A szerző felhívja a figyelmet arra, hogy a transz zene esztétikai megítélését befolyásolja a befogadó kultúrája is. Végül arra a következtetésre jut, hogy a zene nem közvetlenül idézi elő a megváltozott tudatállapotokat, de fontos összetevője azon feltételek együttesének, amelyek a megváltozott élmények kialakulásában szerepet játszanak (Kartomi, 1973).

Neher elméletét a gyakorlatban a techno zenei kultúra alkalmazta a rave partikon, amely később a trance és a pszichedelikus trance zenei szubkultúrák kialakulásával folytatódott.  Mindegyik zenei stílusban megtalálhatóak a Neher által a transz zenék közös jellemzőiként azonosított zenei eszközök, tehát az erőteljes basszus frekvenciák, az ismétlődés (hurkok és szekvenciák), valamint a hosszabb időtartamig állandó tempó (Hutson, 2000).

A kontextus kérdése

A korai kutatások (Neher, 1961, 1962; Kartomi, 1973) a zenék speciális tulajdonságait hangsúlyozzák a megváltozott tudatállapotok kiváltásakor, később ezzel szemben a kontextus szerepét emelték ki. Rouget (1985) kritikával illette Neher elképzeléseit, szerinte nem léteznek olyan egyetemes zenei eszközök, amelyek közvetlenül képesek lennének kiváltani megváltozott tudatállapotokat, sőt kijelenti, hogy nincsenek közös vonásaik a transz zenéknek, sem a dallamot, sem a ritmus illetően. Továbbá szerinte a kísérleti laboratóriumokban végzett kutatások, nem összehasonlíthatóak a való élet komplex jelenségeivel. Rouget szerint, „ha Nehernek igaza lenne, Afrika lakosságának fele folyamatosan transzban lenne, az év elejétől a végéig” (Rouget, 1985, 175. o.).

Szerinte a transz kialakulásához szükséges, hogy az átélő maga is transzba akarjon kerülni, és szellemileg fel kell készülnie az eseményre. Rouget azt is kiemeli (1985, 317. o.), hogy a zene hatására létrejövő transzállapotokat befolyásolják a kontextus és a kultúraspecifikus tényezők. Szerinte rituális kontextusban a zene a hangulat megteremtésével és a figyelem irányításával járul hozzá a megváltozott élmények létrejöttéhez. Nézetei szerint, még ha a transz zenéknek vannak is közös jellemzőik, nagyon fontos a személyes beállítódás (szet) és a szociális helyzet (szetting) (vö. Leary & Dass, 1995), valamint a kulturális hiedelmek és a szándék arra, hogy a megváltozott élmények létrejöjjenek (Rouget, 1985, 82-86. o.)

 Később a zenék szociálpszichológiai tényezőit vizsgálva, Rouget mellett érveltek, miszerint a zene csak az egyik összetevője a megváltozott tudatállapotok indukciós módszereinek. Elképzeléseik szerint a zenék más pszichológiai hatásokat fognak kiváltani, ha kultúrájukból kiragadva próbáljuk alkalmazni. Amíg az egyik kultúrában a gyors zenéket használják a megváltozott tudatállapotok kiváltására, egy másik kultúrában éppen a lassú zenéket használják ugyanerre a célra (Gregory, 1997).

Neurobiológiai megközelítés

Kognitív változások

Amíg Neher a transz zenék zenei eszközeire fókuszált, Rouget a szociális kontextus fontosságát emelte ki, az agyi képalkotó eljárások fejlődésével előtérbe kerültek a megváltozott tudatállapotok funkcionális neuranatómai és neurobiológiai magyarázóelméletei, így a zenék hatásmechanizmusait is ilyen modellekkel írták le. Ezekben a modellekben a kognitív folyamatok megváltozásának fontosságát emelik ki.

A megváltozott tudatállapotokat annak megfelelően is vizsgálták, hogy melyik agyterületeken lehet fokozott aktivitást regisztrálni és hol észlelhető csökkent aktivitás, ezzel pedig a kognitív folyamatok változásait is nyomon tudták követni. Dietrich (2003, 2004) szerint a megváltozott tudatállapotok esetén az ún. hipofrontalitás állapota jellemző. A hipofrontalitás állapotában az információfeldolgozás csökken a frontális területeken és nő a posterior területeken (temporális, parietális, occipitális).  A hipofrontális állapotokban továbbá ún. bottom-up folyamatok túlsúlya figyelhető meg, amikor az alulról szerveződő érzékszervi ingerek kitöltik a munkamemória limitált kapacitását. A hipofrontális állapotban az időérzék és a figyelmi folyamatok megváltozása, a megnövekedett szenzoros információ feldolgozását szolgálja (Dietrich, 2003, 2004).

Neurobiológiai szempontból kétféleképpen is létrejöhet megváltozott tudatállapot. „Lentről felfelé” (bottom-up) az érzékelésből kiindulva, vagy az agyból, a fejlődéstani hierarchia szerint magasabb struktúrák felől indulva, „fentről lefelé” (top-down) (d’Aquili & Newberg, 1999, 23-27. o.). A lentről felfelé induló megváltozott tudatállapotban az autonóm (vegetatív) idegrendszer és ennek alrendszerei (szimpatikus és paraszimpatikus) játszanak szerepet. A vegetatív idegrendszer szabályozza a belső szervek működését, valamint az alapvető érzelmek létrehozásáért felelős (pl.: boldogság, félelem). A szimpatikus idegrendszer az emberek alkalmazkodását segíti azzal, hogy fenyegető környezeti ingerek hatására kiváltja az ún. „üss vagy fuss” választ, amely hatással van az emésztésre, pulzusszámra, vérnyomásra, légzésritmusra, nyálelválasztásra és még több olyan fiziológiai funkcióra, ami a fenyegető ingerre való reagálást segíti. Ezzel szemben a paraszimpatikus idegrendszer az emberi szervezet homeosztázisának (egyensúlyának) fenntartásáért felelős, azzal hogy befolyásolja a szervezet energiaellátását, a sejtek növekedését, az emésztést, pihenést és az alvást. Neurobiológiai nézőpont szerint megváltozott tudatállapotokat létrehozhatunk mind a szimpatikus idegrendszer aktivitásának növelésével (hangos zene, erős fény, dobolás, tánc, stb.), mind a parapszimpatikus túlsúly elérésével (csend, sötét, relaxáció, meditáció).

A zene és transztáncok kapcsolatát vizsgáló EEG kutatás szintén a hipofrontalitás elméletét erősíti. Az eredmények alapján azt feltételezik, hogy a megváltozott tudatállapotokban történő táncolás a frontális kérgi funkciók csillapításán és a szubkortikális funkciók felerősítésén alapul. Összességében a vizsgálatban a transztáncok alatt a théta és alfa agyhullámok előfordulási arányának növekedését találták. Az eredmények szerint, pusztán az élményekre való emlékezés is hasonló változásokat válthat ki (Oohashi et al., 2002). 

Newberg példáján keresztül talán könnyebb elképzelni a zene és megváltozott tudatállapotok kapcsolatában a top-down és bottom-up folyamatok működését. Például ha valaki fáradtan érkezik haza egy nehéz munkanap után, és enged egy kád vizet a lazító fürdőhöz, meggyújt egy pár gyertyát, önt magának egy pohár bort, bekapcsolja a rádiót és a lassú zene közben ellazul, megnyugszik, ebben az esetben a zene fentről lefelé hat (top-down). Ebben az esetben a zene aktiválja a paraszimpatikus választ, amely serkenti a hippokampusz működését, ezzel tompítja az érzékszervekből jövő ingerek feldolgozását, így segítve tovább az ellazulást (d’Aquili, Newberg & Rause, 2001, 114-115. oldal).

A bottom-up jelenséget egy érdekes kísérlettel is szemléltették (d’Aquili, Newberg & Rause, 2001, 79. o.). A vizsgálatban egy templomi koncert alkalmával a zene ritmusában farkasüvöltéseket játszottak le felvételről, aminek hatására a közönség egyik tagja felállt és utánozni kezdte a farkasüvöltést, később a közönség tagjai közül többen is így tettek. A szerzők elképzelése szerint a farkasüvöltés a vegetatív és a limbikus válaszok kiváltásával megváltozott tudatállapotot idézett elő a szenzoros élményekből kiindulva (bottom-up), habár elképzelésüket tudományos adatokkal nem támasztották alá.

Emocionális változások

A zenék és érzelmek kapcsolatait vizsgáló neurobiológiai kutatások szerint az agyban a kognitív folyamatoktól függetlenül is kialakulnak érzelmek, pusztán biológiai alapon, de az elméletek szerint kognitív folyamatokkal való interakcióban módosulnak ennek megélései.

            A zene által kiváltott érzelmek kutatása során (Blood & Zatorre, 2001) úgy találták, hogy a résztvevők kedvenc dallamuk hallgatása hatására intenzív élményeket éltek át, ami a fiziológiás reakciókon is nyomon követhető volt, az eredmények alapján markáns autonóm idegrendszeri változásokat regisztráltak. Változott az izmok feszültsége, a szívritmus, a bőrellenállás, a légzésmélység valamint a megváltozott a vérellátás különböző agyterületeken is (nőtt az agyi aktivitás a striatum-ban, dorsomedial területeken, az insula-ban, valamint az orbitofrontalis kéregben, amíg csökkent az amygdala, a hippocampus és a ventromedialis prefrontalis kortex területein). Érdekes eredmény, hogy a változások meglepően nagy hasonlóságot mutatnak a kokain fogyasztás hatásaival, ami eufóriát kiváltó pszichoaktív szer.

            A zenék és megváltozott tudatállapotok közötti hatásmechanizmust vizsgálva megállapították (Menon & Levitin, 2005), hogy a zenehallgatás hatására az agyban dopamin szabadul fel, valamint a jutalmazó (mezolimbikus) rendszerek aktiválódnak, ami hatással van a kognitív és emocionális folyamatokra is. A dopamin szint fázisos növekedése figyelhető meg, amikor a figyelmi fókuszba jelentőségteljes dolgok kerülnek (pl. kedvenc zene) és minél jelentősebb az adott dolog, annál több dopamin szabadul fel (Yacubian & Büchel, 2009). A zene hatása által érintett agyi területek valamint a fokozott dopamintermelés az időérzéket is befolyásolja, ami hatással van a többi perceptuális folyamatra, valamint a kognitív folyamatokra is (Fachner, 2006, 2011; Meck 2005).

Az érzelmi fókusz és az érzelmi kötődés kialakítását a zenei élmények feldolgozásában érintett agyterületek (inferior colliculus) magas opioid receptor sűrűségével magyarázzák és az endorfin szerepét hangsúlyozzák.  A kutatások szerint a zenei élményekben érintett agyterületek (mezolimbikus és mezokortikális dopamin rendszerek) egy ún. generalizált incentív kereső rendszer részei. Ha valaki intenzív érzelmekkel járó zenei élményt él át, később a generalizált incentív kereső rendszer az élmény újra átélésére ösztönzi a befogadót, ami a hasonló az addikciókban tapasztal sóvárgáshoz (Panksepp & Bernatzky, 2002).

A zene, a mozgás és a fiziológiai reakciók kapcsolatának vizsgálatakor általában a dobolás és a tánc hatásait szokták vizsgálni. Mindkét tevékenység megegyezik abban, hogy olyan ritmusos testmozgások, amelyek a zene ütemére szinkronizálódnak. A két tevékenység nagy hasonlósága miatt sokszor a hatásaik magyarázóelméletei is hasonlóak. Minden ritmusos testmozgás esetén megváltozik a testben lévő folyadékok áramlása, legkifejezettebb pedig a véráramlás megváltozása. A testmozgásokkal szinkronizálódik továbbá a légzésritmus, a szívritmus, és létrejön az ún. légzési szinusz aritmia jelensége. Ritmikus testmozgás hatására légzési kardiovaszkuláris szinkronizáció jön létre, aminek hatására a vérnyomás a ritmusnak megfelelő ütemben fog változni, ami aktiválja az erekben lévő nyomásérzékeny receptorokat, az ún. karotid baroreceptorokat. A nyomásérzékeny receptorok hatására csökken a vérnyomás, nő a fájdalomküszöb, csökkennek az izomreflexek, csökken a kérgi aktiváció és ingerlehetőség, valamint nő a théta hullámhosszúságú agyi aktivitás (Vaitl, Sammer & Ott, 2000; Vaitl et al., 2005). Az eredmények összhangban állnak a korábbi kutatásokkal, miszerint a monoton ritmusú testmozgás alkalmas hipnotikus transz kiváltására is. A módszert aktív éber hipnózisként ismerjük és bizonyítékként szolgál arra, hogy a hipnózis nem csak egy alvás-szerű, relaxált állapot létrehozásával lehetséges (Bányai & Hilgard, 1976). Vaitl és munkatársai (2000) eredményei az aktív-éber hipnózis fiziológiai hatásmechanizmusának modelljeként is szolgálhatnak a későbbiekben.   

A zenei érzelmek esetében az intenzív fiziológiai reakciók a fejlődéstanilag korai agyterületeken jelennek meg és a reakciók köthetőek a kedvelt zenék egyes eseményeihez (tehát jellemzően azonos zenei részeknél figyelhető meg), de nem köthetőek hangnemekhez, harmóniákhoz, tempóhoz, vagy hangossághoz (Blood & Zatorre, 2001). Éppen a zenei eseményeknek tulajdonított nagy jelentőség miatt fontos, hogy a sámánok, zeneterapeuták és képzett zenészek a zenéket úgy építik fel, hogy a zenei hatások egy jelentőségteljes, fontos ponton összegződjenek (Katz & de Rios, 1971).