.

Mindennapi tevékenységeink során spontán ingadozhatnak az ébrenlét, az éberség és a készenlét állapotai. Ezeket szubjektíven az éberség-álmosság-alvás kontinuumon oszcilláló fenomenális tudatosság részeként tapasztaljuk meg. A spontán jelentkező MTÁ-k négy fő osztálya tartozik ide: álmosság, álmodozás, hipnagóg állapotok, valamint az alvás és álom. A halálközeli állapotok a jelenség ritka és sajátos osztályát képezik, amit a fejezet végén részletezünk. 

Az álmosság állapotai

A normál alvás-ébrenlét cikluson belüli éberségingadozás rendszerint nem indukál MTÁ-ot. Extrém alvásmegvonás okozhat módosult tudatállapotokat, mikroalvások sorozatai (Oswald, 1962) és amnéziás automatikus viselkedések formájában (Guilleminault, Billard, Montplaisir, & Dement, 1972). A szubjektív tapasztalatokra jellemző a beszűkült figyelem, csökkent akarati potenciál és motiváció, memória hanyatlás és a gondolkodás leromlása. Az időérzék jelentősen érintett lehet: Wackermann, Pütz, and Miener (2001) az eltelt időintervallumok verbális túlbecslését találták (1–40 perc). A bágyadtság és álmosság viselkedéses következménye a pszichomotoros feladatok során jelentkező teljesítménycsökkenés, mely válaszkihagyást, és az ingerek érzékelése és megkülönböztetése során jelentkező megnövekedett reakcióidőt foglalja magában. Az éberség és bágyadtság változásának vizsgálatához többféle fiziológiai paramétereket használnak, pl. EEG (elektromos enkefalográfia), EOG (elektrookulogram), és egyéb autonóm mérések. A változások során jellemző az EEG spektrum lassabb frekvenciája (Davis, Davis, Loomis, Harvey & Hobart, 1937); csökkent látenciájú/amplitúdójú kiváltott potenciál (P300; Harsh, 1994); lassú szemmozgás, szakkádok eltűnése, lecsökkent „pislogás” (Matousek & Petersén, 1979); illetve a pupilla átmérőjének nagyobb változékonysága (Lavie, 1979; Lowenstein & Loewenfeld, 1964). A megalapozott objektív EEG-n alapuló éberséggel kapcsolatos mérések többnyire az EEG spektrum és különböző mutatószámok méréséből (Herrmann, Kubicki & Röhmel, 1988; Jung, Makeig, Stensmo & Sejnowski, 1997; Makeig & Inlow, 1993; Matejcek, 1982; Matousek & Petersén, 1983; Stampi, Stone & Michimori, 1993) valamint többcsatornás EEG-n alapuló globális agyi állapotfelmérésekből (Wackermann, 1999) állnak. Az álmosság objektív és szubjektív méréseinek részletesebb tárgyalásáért lásd Curcio, Casagrande és Bertini (2001). Az álmosság állapotainak felmérését és osztályozását megnehezítik az olyan változatos fogalmak, mint az aktivációs kontinuum (Lindsley, 1960), ébrenlét, készenlét, éberség (Head, 1923; cf. Davies & Tune, 1970; Ulrich & Gschwilm, 1988; Weinberg & Harper, 1993); álmosság és bágyadtság. Az álmosság állapotaiból vezet az út az alvás kezdetekor fellépő úgynevezett hipnagóg állapotokhoz, amit a MTÁ-k speciális és különálló osztályának tekintünk.

Nappali álmodozás

A nappali álmodozás a feladat, inger és válasz nélküli szituációkban tapasztalt spontán, szubjektív élményekre utal (lásd még a hipnagóg állapotokról és szenzoros deprivációról szóló részeknél). A nappali álmodás emellett magában foglalja a szándékolt mentális feladatok kivitelezésébe tolakodó önkéntelen gondolatokat (Uleman & Bargh, 1989), illetve az éber állapotban gondolati leltár során megjelenő irányítás nélküli gondolatok (Klinger, 1978). A nappali álmodozás egyértelműen különbözik a valóságfókuszú elmeállapotoktól, és számos tulajdonságát tekintve erősen eltér a REM-álmoktól is; például, a nappali álmodás során 100%-kal magasabb volt az ismert helyzetek aránya, és 20%-kal nagyobb volt az érzelmi bevonódás mértéke [a REM fázisokhoz képest (a szerk.)] (Strauch & Meier, 1996). Értelemszerűen, ha a nappali álmodozást párhuzamba állítjuk az éjszakai álmodással, ez magában foglalja az éberséget az alvással ellentétben, jóllehet a nappali álmodozásnak az éberség skáláján elfoglalt helye továbbra is kutatások tárgyát képezi. A nappali álmodozásról szóló irodalom nagy része kapcsolatban áll Freud szabad asszociációs módszerének, azaz a tudattalanba vezető javasolt királyi út terápiás alkalmazásával (Freud, 1900). Az irodalom másik kiterjedt része James (1890) „gondolatfolyam” elképzeléséből származik, mely túlnyomórészt a nappali álmodozás jelenségtanáról, osztályozásáról, pszichológiai és szociális körülményeiről számol be (Giambra, 1999–2000; Pope & Singer, 1978).

Azonban kevés neurofiziológiai tanulmány értekezik nappali álmodozásról. Cunningham, Scerbo és Freeman (2000) eredményei alapján a csökkent éberségre utaló EEG teljesítményspektrum-jelek korábban kimutathatóak, mint ahogy az alanyok az álmodozás jelentkezéséről beszámolnak. Egy, a nappali álmodozás állapota alatt átélt szubjektív élményeket és EEG teljesítményspektrumot vizsgáló tanulmány összefüggést mutatott ki az EEG teljesítményspektrum sajátos jellemzői és a különböző észlelési stílusok között (Lehmann, Grass, & Meier, 1995). 120 EEG spektrumváltozó és 20 megismerési vagy érzelmi változó négy egymástól szignifikánsan különböző és független kanonikus változópárt eredményezett. Az első páros kiemelkedő 2-6 Hz és (bal) 13-15 Hz EEG-teljesítményt mutatott a valóság eltávolodásának érzékelésének, váratlan irányítás nélküli gondolatokkal, amelyeket kevésbé tudnak felidézni. A második változópárra 10-13 Hz, 15-25 Hz és (közbülső jobb) fokozott 4-6 Hz volt jellemző érzelmek nélküli vizuális képekkel, valamint szintén váratlanul jelentkező, irányítás nélküli gondolatokkal, amelyek azonban könnyen felidézhetőek voltak. Ez a két változópár a hipnagóg családhoz tartozik, míg a fennmaradó párosok éber típusúak: a harmadik párra 10-11 Hz és 19-30 Hz teljesítmény jellemző, célorientált, jelenhez és jövőhöz kapcsolódó összefüggő gondolatokkal, melyek kevés érzelmi töltettel rendelkeznek. A negyedik pár teljesítményprofilja hozzávetőlegesen fordítottja a második párénak: realitás- és jövőorientált gondolatok, valamint pozitív érzelmek jellemzik.

Egy másik tanulmány mutatott rá, hogy a nappali álmodozás EEG-teljesítményspektruma közel áll a Ganzfeld eljárás során előidézett állapothoz (lásd a szenzoros homogenizációról szóló részt), de különbözik az alvás kezdetén tapasztaltaktól (Wackermann, Pütz, Büchi, Strauch & Lehmann, 2002). Ezen tanulmányok relatíve hosszú, 16 és 30 másodperces EEG-szakaszokat vizsgáltak, noha a mentációs folyamatok alapegységei jóval a másodperc alatti intervallumokban jelentkeznek (körülbelül 100 ms, Newell, 1992). Az EEG-adatok mikroállapot–analízise lehetővé teszi ezen időtartományok felbontását, és bebizonyosodott, hogy az emberi agy elektromos állapotai nagyjából állandóak a másodperc töredékéig, majd gyorsan újrarendeződnek egy másik állapotba, így az agyi aktivitás kvázi-homogén időszegmensek sorozataira (mikroállapotokra) bontható. A nappali álmodozásban megjelenő gondolatok alcsoportjai különböző mikroállapot-osztályokhoz tartoznak, melyek körülbelül 120 ms időtartamúak (Lehmann, Strik, Henggeler, Koenig & Koukkou, 1998). A nappali álmodozásra specifikus mikroállapot-osztályok bizonyítása azonban további vizsgálatokat igényel. Összefoglalva, a látszólag folytonos tudatfolyamatok szakaszosak, összefüggő pszichofiziológiai építőtömbökből („gondolatatomok”; Lehmann és mtsai., 1998) állnak, melyek másodperc-töredékenként követik egymást, és funkcionális jelentőségük a szubjektív élmények osztályaiban van. További mikroállapot-elemzések szükségeltetnek a nappali álmodozás pszichofiziológiai építőelemeinek és azok szintaktikájának felderítéséhez, annak meghatározására, hogy milyen szabályszerűségek alapján képeznek összefüggő láncolatot.

Hipnagóg állapotok

A hipnagóg állapotok csökkent éberséggel járó átmeneti állapotok, amelyeket álomszerű szenzoros élmények rövid epizódjai jellemeznek. J. Müller (1826/1967) írta le először a jelenséget, mint „fantasztikus vizuális jelenséget”, mely általában, de nem kizárólagosan alvás kezdetén következik be. Maury (1848) alkotta meg a hipnagóg kifejezést, a görög hypnos (alvás) és agogo (hozok) szavakból. Schacter (1976) pedig álmocskákként / apró álmokként („dreamlets”) írta le őket. Az alanyok általában rövid vizuális észleletekről számolnak be, mint pl. arcok, tájképek, természetes vagy szociális jelenetek, amelyek a korábbi nappali élményekhez hol kapcsolódnak, hol pedig nem. Ezek a percepciók lehetnek pszeudohallucinációs (az érzet irreális voltának megőrzött tudatával), vagy valódi hallucinációs (valódi percepcióként észlelve) jellegűek. Az álmokkal ellentétben, a hipnagóg tapasztalatok általában inkább statikusak, narratív tartalom nélkül, és az alanyok nem vesznek részt benne cselekvőként (vö. Alvás és álom alfejezet).  Sajátos jelenségtanuk (Leaning, 1925; Leroy, 1933; Linschoten, 1955) és szimbolikus természetük (Silberer, 1909) miatt a hipnagóg állapotokat kiterjedten vizsgálták. Hori, Hayashi és Morikawa (1994) különleges szakaszként képzelték el a hipnagóg állapotokat, amelyeket nem lehet egyértelműen éber vagy alvó állapotként kategorizálni, és egyedülálló viselkedéses, elektrofiziológiai és szubjektív jellemzőkkel rendelkeznek.

Hasonló jelenség az alvás és ébrenlét közötti átmenetben megjelenő hipnopomp (Myers, 1904) állapot, itt azonban nehéz megkülönböztetni a hipnagóg képeket az álomképek maradványaitól. Hipnagógszerű jelenségek a nappali csökkent éberség időszakaiban is megjelenhetnek, valószínűleg a környezet adekvát érzékelésére vetülve (vö. Mavromatis, 1987; Schacter, 1976; Sherwood, 2002). A hipnagóg állapotokban tapasztalt szubjektív élmények általában élénk, rövid vizuális (86%) és akusztikus (8%) jellegűek, más szenzoros modalitások ritkábban fordulnak elő, átlagosan 35%-os felidézhetőségi aránnyal. A hipnagóg állapotokra a valós szituáció nagyobb tudatossága jellemző, mint álmodás során (Hori és mtsai, 1994). A gyakori hipnagóg állapotok prevalenciája 37%-ra becsülhető (Ohayon, Priest, Caulet & Guilleminault, 1996). A viselkedéses jellemzők ritkák, pl. kéz- és lábrándulás („elalvás kezdete”) gyakran összekapcsolódva a képzeletbeli testmozgásokkal (American Sleep Disorders Association, 1990; Sherwood, 2002). A pszichológiai jellemzők szempontjából, David és mtsai (1937) térképezték fel a rövid álomszerű képfelvillanások és az EEG-aktivitáson belüli alfahullám csökkenések közötti kapcsolatot. A definíciója szerint, a hipnagóg állapotok kapcsolatban állnak az alvás kezdetével, ami Rechtschaffen és Kales (1968) szerint az 1. Alvási Szakasznak felel meg, de egyaránt előfordulhatnak alvás előtti alfa EEG során is (Foulkes & Schmidt, 1983; Foulkes & Vogel, 1965). Kuhlo és Lehman (1964) a hipnagóg állapotokat és EEG jellemzőiket tanulmányozták az álmosság állapotai és elalvás közben: spontán, átmeneti, töredékes, érzelemmentes, különböző komplexitású vizuális és auditív benyomásokat találtak, melyek főként irreálisként éltek meg az alanyok, továbbá lapos vagy lassult alfa és/vagy lassú théta EEG-aktivitás volt közben megfigyelhető.

A szerzők fokozatos átmenetet valószínűsítenek a hipnagóg hallucinációk és a töredékes álmok között (vö. Lehmann és mtsai., 1995). A hipnagóg jelenségek és a csökkentett szenzoros input során megfigyelt percepciós jelenségek (vö. a szenzoros homogenizáció és „ganzfeld” eljárásról szóló részeket) szisztematikus összehasonlítása a szélesebb körű, „hipnagoid” jelenségek koncepciójához  vezetett (Wackermann, Pütz, Büchi, Strauch, & Lehmann, 2000, 2002), melyek csupán egyik speciális esetét képezik a valódi hipnagóg hallucinációk, és az egyértelműen különböző agyi funkcionális állapotok ellenére, az alvás kezdetekor és a ganzfeld eljárás során tapasztalt szubjektív élmények nagyon hasonló jellegzetességeket mutatnak.

Alvás és álmodás

Az álmodás szintén az MTÁ-k körébe tartozik, és nem korlátozódik csupán a REM-fázisú alvás idejére, hanem minden alvásfázisban jelen van; jellemzőek rá: a valóság virtuális érzékelése (elsősorban vizuális percepciók széles skálájával), belső beszéd, motoros aktivitások, érzelmek és szociális interakciók. Az álmokra jellemző továbbá a narratív szerkezet és kidolgozás, mely a valóságtól a fantasztikumig terjedhet. Habár a párhuzamos kognitív feldolgozás és a metakogníció csökkent, a hangsúly az „itt és most”-ban van. Az álom állandó sajátosságait a valóság virtuális érzékelése (eltekintve a tudatos álmodás ritka osztályától, alább kifejtve) és a túlnyomóan ego alapú működés képezik; a többi jellemző többé-kevésbé átmeneti esemény (Strauch & Meier, 1996).

Mióta Aserinsky és Kleitman felfedezte a REM alvást 1953-ban, a legtöbb álomkutatással foglalkozó tanulmányban főként fiziológiai méréseket használtak az alvás szakaszainak és az alany legalkalmasabb felébresztési időpontjának meghatározására. Ilyen szakasz-kontrollált körülmények alatt összegyűjtött beszámolók segítségével részletesen megvizsgálták az álmok általános jelenségtanát az éjszakai felriadásoktól kezdve egészen a tudatos álmokig. Már az alvás kezdetétől fogva különféle szinteken vizsgálták a különböző fiziológiai jelzések és az álomtartalom minősége közötti összefüggéseket, a szubjektív élmények igazolása céljából (Arkin, Antrobus & Ellman, 1978).

Az alvás szakaszok szintjén bebizonyosodott, hogy a REM- és nem REM- szakaszokban megjelenő álmok bár általában megkülönböztethetőek (Monroe, Rechtschaffen, Foulkes & Jensen, 1965), leginkább felidézhetőségük és terjedelmük tekintetében különböznek, mely szerint a REM-álmok jobban felidézhetőek és hosszabbak (Antrobus, 1983). Összehasonlítható hosszúság esetén az alvásszakaszok közötti különbségek kevésbé bizonyultak szignifikáns faktornak (Foulkes & Schmidt, 1983). A REM-fázison kívüli álmok éppoly bizarrak és érzelmekkel telítettek lehetnek, mint a REM-álmok, és a REM-álmok a többi fázishoz álmaihoz hasonlóan ugyanúgy lehetnek hétköznapiak és unalmasak (Strauch & Meier, 1996).

Pontosabban, fiziológiai változókat vizsgálatak az arc körül megfigyelhető változások alapján. A letapogató hipotézis szerint a REM-alvás alatti szemmozgás változások és előfordulásuk kapcsolatban állnak az álmodó által látott mintázatokkal (Ladd, 1892), először ígéretes eredményeket kaptak (Roffwarg, Dement, Muzio & Fisher, 1962), de vizsgálat nem bizonyult megismételhetőnek (L. Jacobs, Feldman & Bender, 1972). Szintén gyenge összefüggést találtak az ki-be kapcsoló (on-off) szemmozgások, valamint a vizualizáció és a kognitív feldolgozás között (Foulkes & Pope, 1973). Ezen kívül alacsony volt a korreláció a kezek és lábak fázisos izomaktivációja és az álombeli motoros aktivitás között (R. Gardner, Grossman, RoffRoffwarg & Weiner, 1975), a középfül izomaktivitása és az auditoros percepció között (Pessah & Roffwarg, 1972), a beszédizmok aktivációja és a verbális aktivitás között (Shimizu & Inoue, 1986), illetve az arc mimikai izmainak fázisos összerándulása és az álombeli érzelmek között is (Gerne & Strauch, 1985).

A spontán álmok többségében az önreflexió és álom feletti kontroll csak csekély mértékben jelenik meg (Purcell, Moffitt & Hoffmann, 1993). A REM-alvás közbeni tudatosság –ha nem jár együtt mikroébredésekkel-, az álmok inkább ritkább és kivételes kategóriáját képviseli, amikor az egyén tudatában van annak, hogy álmodik, és képes befolyásolni az álombéli eseményeket. A kísérleti alanyok megtaníthatóak ilyen tapasztalatok gyakoribb átélésére, és az állapot kezdetének jelzésére, például akaratlagos szemmozgások révén. Az ilyen előre megbeszélt jelzések és rögzítésük REM-alvás közben, a tapasztalat-fiziológia párhuzam mélyrehatóbb vizsgálhatóságát teszi lehetővé (LaBerge, 2000).

Nemrégiben Folkes (1996) áttekintette 40 év álomkutatását. Arra a következtetésre jutott, hogy a pszichofiziológiai vizsgálatok eredményei gyenge lábakon állnak és nem reprodukálhatóak, „1980-ra már egyértelműen elvirágzott a pszichofiziológiai összefüggés” (Foulkes, 1996, p. 613).

A jelenlegi érdeklődés középpontjában egy alapvetőbb kérdés, az álomgenerátorok lokalizációjának kutatása áll. Murri, Arena, Siciliano, Mazzotta és Muratorio (1984) az álomtartalom felidézésének gyakori hanyatlásáról számoltak be egyoldali hátsó léziók után, amíg elülső léziókat követően ez ritkábban volt tapasztalható. Solms (1997) megfigyelte, hogy az occipitotemporális (nyakszirt-halánték) régió kétoldali lézióját elszenvedő betegeknek nem voltak vizuális álmaik, illetve a hátsó kérgi vagy kétoldali frontális lézió az álmok globális megszűnését idézi elő. Azt állította, hogy az előagy az álmodáshoz vezető közös útvonal, míg Hobson úgy tartja, hogy az álmodás „előagyi pályák ingerlése által jön létre, amelyeket az agytörzs és a bazális előagy felszálló retikuláris aktivációs rendszeréből származó impulzusok okoznak“ (Hobson, 1999, p. 171). A jelenlegi képalkotó eljárások (pl. PET) REM-fázis alatt különböző eredményeket hoztak: az extrastriatális látókéreg aktivációja, az elsődleges látókéreg egyngülése, a limbikus és paralimbikus régiók aktivációja és a frontális asszociációs területek gyengülése látható a felvételeken (Braun és mtsai, 1998). Nemrégiben jelent meg az alvás és álom pszichofiziológiájának részletes áttekintése a Behavioral and Brain Sciences-ben (Viselkedés- és agytudományok) (Harnad, 2000). Máig sem rendelkezünk az álmok neurális hátterének koherens modelljével, amely képes lenne integrálni a képalkotó eljárások és a léziók kutatásainak eredményeit. Legjobb esetben a közeljövőben ezek a különböző megközelítések tisztázhatják, hogy mely agyi területek aktiválódnak a különféle alvás szakaszokban, azonban nem lesznek képesek dekódolni az álomtartalmakat.

Azon vizsgálatok eredményei, amelyek arra vállalkoztak, hogy felderítsék az álmodás tapasztalatát és a kísérő testi folyamatokat, mindezidáig szerénynek bizonyultak, ha nem egyenesen csüggesztőnek. A pszichofiziológiai álomkutatás egy feloldhatatlan problémával néz szembe, mégpedig, hogy az álmokról nem lehet valós időben beszámolni, csak retrospektív módon, amikor az egyén már ébren van. Az álmodásban és felidézésben résztvevő funkcionális állapotváltás következtében (Koukkou & Lehmann, 1983) az alany képessége arra, hogy felidézze az álmát, hiányos, vagy teljesen gátolt. Továbbá, az álomélmény verbális tartalommá alakítása transzponálással és kihagyásokkal járhat együtt, ami még jobban megnehezíti, hogy egy adott pillanat fiziológiai történéséhez megbízhatóan rendeljünk hozzá a pszichológiai eseményt. Ennek következtében, a az álmokkal kapcsolatos módosult tudatállapotokat illetően, a fiziológia és a pszichológia közti széles szakadék áthidalása még várat magára. 

Halálközeli élmények

A halálközeli élmények tipikus alkotóelemei közé tartoznak (a) a békesség és jóllét érzése, (b) a testtől való elválás (testen kívüli élmény), (c) a sötét alagút élménye, (d) a szeretet és összetartozás misztikus érzésével kapcsolatos ragyogó fény, és (e) a mennybéli tájkép (gyakran hozzátartozók, vallásos alakok, vagy fénylények jelennek meg, és végül elindítják a testbe való visszatérést). További összetevők a zene hallása, az idő lelassulása, a gondolatok felgyorsulása és az élet panorámaképként történő visszanézése. A halál közeli élmények a halál közeli helyzetekben 10-50% közötti incidenciával fordulnak elő, függetlenül nemtől, kortól és foglalkozástól (Schroeter-Kunhardt, 1993). A halállal való találkozás körülményeinek (pl. betegség, baleset, öngyilkosság, mélyaltatás) csekély befolyása van a halál közeli élmények előfordulására és sajátosságaira (Greyson, 2000). Ez az invariancia a haldokló agyban speciális neurofiziológiai folyamatok lejátszódására utal. Ezek alapján számos hipotézist fogalmaztak meg neurofiziológiai folyamatok kapcsolatban (cerebrális oxigénhiány, neurotranszmitter-raktárak kiürülése, endorfinkibocsátás, az agy gátlások alóli felszabadulása) illetve az agyi struktúrák szerepéről (limbikus rendszer, szepto-hippokampális rendszer, temporális lebeny, látókéreg), amelyek részt vesznek a halálközeli élmények létrehozásában (Blackmore, 1996; Morse, Venecia & Milstein, 1989; Saavedra-Aguilar & Gomez-Jeria, 1989). Mivel a halálközeli élmények kísérleti úton nem válthatók ki, a neurofiziológiai magyarázó modellek főként feltevéseken és analóg kísérleteken alapulnak, amelyekkel a halálközeli élményekhez hasonló módosult tudatállapotokat hoznak létre (például testi gyorsulással történő cerebrális agyi vérellátás csökkentése eszméletvesztés megjelenéséig (Whinery, 1997); drogok, például ketamin adagolása (Jansen, 1997); vagy a temporális lebeny elektromágneses stimulációja (Persinger, 1999). Ezen megközelítések kritikus értékelése után Greyson (2000) arra a következtetésre jutott, hogy nincs egyetlen olyan feltevés sem, amely magyarázná a halálközeli élmények során tapasztalt összes jellegzetességet. Mindazonáltal, a különböző körülmények közt megjelenő közös elemek (mint a testen kívüli élmény) tanulmányozása elősegíti a háttérben húzódó agyi mechanizmusok megismerését.

Következtetések

Az MTÁ-kal kapcsolatos bizonyítékok tömkelege a kortikális aktivitás- és arousal szint béli változások szerepét támasztja alá. Ezen állapotok szubjektíven általában álomszerű, illuzórikus és hallucinációs tapasztalásokként kerülnek megélésre, melyek sok esetben nagyban különböznek a tudatos, éber, készenléti állapotoktól. Ezek a változások átmenetiek és azonnal eltűnnek, amint a központi arousal rendszer visszatér normál szintű működéséhez akarati kontroll, bioritmus (alvás-ébrenlét ciklusok) vagy újraélesztés okán.

A hivatkozások listája az alábbi linken érhető el: https://1drv.ms/b/s!AtKLM-DCe33WgagjA7EiH-sj8BObUg

Az eredeti tanulmány címe: Vaitl, D., Birbaumer, N., Gruzelier, J., Jamieson, G. A., Kotchoubey, B., Kübler, A., ... & Sammer, G. (2005). Psychobiology of altered states of consciousness. Psychological bulletin, 131(1), 98.

[A tanulmány a Nemzeti Tehetség Program támogatásával készült, a „Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj” című (NTP-NFTÖ-16-0488) tehetséggondozó program keretében.]