A keleti kultúrákban a módosult tudatállapotokat létrehozó eljárások a vallásba, valamint az emberi sorssal és személyes növekedéssel kapcsolatos filozófiai nézetekbe ágyazottak, míg a nyugati megközelítés főként az emberi tudatosság tudományos feltérképezésére fókuszál, lefejtve róla a vallásos tartalmakat és filozófiai értelmezéseket. A következőben átfogóan mutatjuk be a pszichológiailag indukált MTÁ-kat, az olyan gyakorlatoktól kezdve, mint a meditáció és a dobolás, egészen a kísérletes stimulációs eljárásokig és klinikai intervenciók köréig.
Szenzoros depriváció, homogenizáció és túlterhelés
Szenzoros depriváció. A külső szenzoros agyi input megszüntetése vagy minimalizálása az emberi működés minden szintjére hatással van. Suedfeld (1980) azt javasolta, hogy különítsük el a trauma vagy betegségek hatására létrejövő teljes érzékelésvesztéssel járó szenzoros deprivációkat, az olyan feltételektől, amikor a környezeti ingerek nem teljesen legátoltak, de a változatosságuk, mintázatuk, értelmességük vagy fizikai intenzitásuk korlátozott.
A korlátozott környezeti stimulációval foglalkozó kutatások során általában a kísérleti alanyokat speciálisan kialakított szobákba helyezik (Zubek, Hughes, & Shephard, 1971), ahol egy időre erőteljesen minimalizálják a látási és hallási ingereket. Egy későbbi kutatás a lebegő tartályok használatán alapult (Lilly, 1977), ahol a vizuális és auditoros korlátozásokat kiegészítették a taktilis (tapintási) ingerek jelentős megvonásával. Az izolációs kabinok szenzoros megvonásain felül, a lebegtetésen alapuló minimális ingerlés az alacsony gravitáció és a valódi lebegés illúzióját okozta (Suedfeld, 1980).
Kimutatták, hogy a korlátozott környezeti stimuláció szignifikáns hatással volt számos humán fiziológiai működésre, köztük az adrenalin és a noradrenalin (Hamad, Fine, & Turner, 1996; Lilly, 1956), valamint a stresszhormonok (Schulz & Kaspar, 1994; Turner & Fine, 1983) plazmaszintjének csökkenésére. Továbbá kapcsolatot találtak a szenzoros ingermegvonásos helyzetek és a béta-endorfin szint növekedése között a perifériás véráramban, amelyet nem tapasztaltak a relaxációs kontroll csoportokban (Turner & Fine, 1983).
A korlátozott stimuláció további hatásait mutatták ki az emlékezeti funkciók, kreativitás, percepció és szignáldetekció, szociális kogníció tekintetében, valamint a szociális jelenségekkel kapcsolatos attitűdök megváltoztatásának hajlandóságában, amelyek a kritikus és maladaptív viselkedésmintázatok megváltoztatását indukálják (összefoglalóért lásd Atkinson, 1993; Suedfeld, 1980). A korlátozott stimuláció kezelésben résztvevők sokkal intenzívebben tudták előhívni élettörténeti emlékeiket, és kellemesebben emlékeztek vissza azokra, a normál pihenési feltételben résztvevőkkel összehasonlítva (Suedfeld & Eich, 1995). Továbbá, egy szavakat és ismeretlen arcokat bemutató memória teszt kitöltése során, melyet korlátozott stimuláció előtt és után töltöttek ki, az alanyok jobb teljesítményt mutattak a korlátozott stimuláció után, mint a kontroll helyzetben. Az emlékezeti teljesítmény javulásából jelentősen megnövekedett jobb féltekés feldolgozásra következtettek a lebegés után a kontroll csoporthoz viszonyítva (Raab & Gruzelier, 1994). Valamint az elektrosokk-terápiából felépülő alanyok kisebb mértékű emlékezetvesztést mutattak, ha a terápia után közvetlenül korlátozott stimulációnak tették ki őket, azokhoz képest, akik a kezelés után visszatértek kórházi szobáikba (Suedfeld, Ramirez, Remick,& Fleming, 1989). A kreativitást vizsgálva a lebegéses izoláció növelte a kreativitás erősségét és a kíváncsiság fenntartásának hosszúságát (Forgays & Forgays, 1992). Továbbá a 30 perces korlátozott stimulációs periódust követően felvett kreatív gondolkodással kapcsolatos tesztek rávilágítottak, hogy a kísérleti alanyok újszerű gondolatai sokkal kreatívabbak voltak, mint a kontroll csoporté, akik irodákban gondolkodtak. A korlátozott stimuláció az életerő magasabb szintjével, valamint a feszültség, harag, depresszió, fáradtság, zavartság alacsonyabb szintjével mutatott trendszerű kapcsolatot (Suedfeld, Metcalfe, & Bluck, 1987).
A szenzoros hallucinációk nem tartoznak a korlátozott stimulálás általános jelenségei közé. Egy tanulmányban (Schulman, Richlin, & Weinstein, 1967) az alanyok csupán 2 %-a számolt be olyan inger jelenlétéről, amely nem volt fizikailag jelen, de 74%-uk említett olyan vizuális perceptuális tapasztalatot, amely a saját kontrolljuk alatt állt. Zuckerman és csoportjának korábbi tanulmányai (Zuckerman, Persky, & Link, 1969) kimutatták, hogy a szenzoros minimalizáció legtöbb esetében a hallucinátoros érzékletek átmenetiek és személytelenek minőségűek, és többnyire nem dinamikus és nem pszichopatológiás természetűek; főként a vizuális modalitásokat érintik, és olyan egyszerű összetevőkből állnak, mint hirtelen megjelenő felvillanások, színek, színárnyalatok változásai (Zuckerman et al., 1969). A hallucinációs percepciók leggyakrabban a fiziológiai arousal közepes és magas szintjein jelennek meg. Néhány tanulmány arra is rámutatott, hogy ezek az illúziókról és hallucinációkról szóló beszámolók, inkább a kísérletet megelőző instrukciók eredményei, mint spontán bekövetkező jelenségek (Suedfeld, 1980).
További tanulmányok beszámoltak a színek telítettségének és fényének változásáról, a tárgyak mozgásának és alakjának téves érzékeléséről, vagy bizonyították az utóképek érzékelését (Zubek, 1969). A mélységészlelés, látásélesség, méretállandóság, a fényerő- és kontraszt megkülönböztetés, valamint a kinesztéziás kifinomultság romlására vonatkozó bizonyítékokat (Zubek, 1969) nem tudták megismételni (Suedfeld, 1980).
Ugyanez érvényes az időérzékelésre is. Például, az alanyok 72h-ig történő elkülönítése nem befolyásolta időérzékelésüket az izolációs kamrában, függetlenül a viselkedéses aktivitásoktól. Az eltelt idő alul- és túlbecslése a magasabb viselkedéses aktivitással függött össze, tehát alacsonyabb viselkedéses aktivitásszint mellet kevesebb volt az időbecslési hiba (Sugimoto, Kida, Teranishi, & Yamamoto, 1968). Továbbá korlátozott környezeti stimuláció során, lebegéses és lebegés nélküli helyzetek előtt és után vizsgálták a csoportok közötti különbségeket. Taktilis diszkriminációs feladatokat végeztettek velük bekötött szemmel és elszeparált kezekkel, valamint szavakkal és ismeretlen arcokkal kapcsolatos felismeréses memória tesztet. A lebegtetett csoport szignifikánsan nagyobb jobb féltekés feldolgozást mutatott lebegtetés után, mint a kontroll csoport. A laterális agyi változás iránya hasonló volt a hipnózisban tapasztalthoz (Raab & Gruzelier, 1994).
Jelenleg nincs szisztematikusan megalapozott elmélet arra vonatkozóan, hogy a korlátozott környezeti ingerléshez kapcsolódó perceptuális változások hogyan függenek össze az emberi agy különböző neurális aktivitásaival. Habár a korlátozott környezeti ingerlés során végzett EEG vizsgálatok alfa, béta, és théta hullámok változásait mutatták ki (lásd Suedfeld, 1980; Zubek, 1969), hiányoznak a szisztematikus tanulmányok a vizuális, auditoros és egyéb szenzoros változások agyi elektromos kísérőjelenségeivel, valamint az illúziókkal és hallucinációkkal kapcsolatban. Csak olyan alanyoknál tapasztaltak MTÁ-ot, akiknek számos megelőző tapasztalatuk volt hasonló jelenségekkel, mint a meditációs élmények és pszichedelikus drogfogyasztás, illetve akik olyan instrukciókat kaptak, hogy ezek a jelenségek a korlátozott környezeti ingerlés során megjelenhetnek (Zubek, 1969). Szisztematikus empirikus kutatás azonban még nem tisztázta, hogy vajon a MTÁ-ok általános következményei-e a szenzoros deprivációnak.
Szenzoros homogenizáció: „ganzfeld.” A „ganzfeld” a strukturálatlan, tökéletesen homogén perceptuális (többnyire vizuális) mezőre vonatkozó technikai kifejezés (Avant, 1965; Wertheimer, 1923/1938). Egy vizuális (homogén piros fénymező) és egy auditoros (monoton hang pl. „fehér” v. „rózsaszín” zaj) ganzfeld hosszabb idejű exponálása (pár perctől több 10 percekig) MTÁ-ot indukálhat, melyet képzeleti epizódok jellemezhetnek, az egyszerű szenzoros benyomásoktól a hallucinációkig, álomszerű élményekig terjedően. A szubjektív élményeket tekintve az alanyok leggyakrabban vizuális képekről számolnak be, egyéb szenzoros modalitásokat érintő percepciókról ritkábban. Eljárását tekintve a ganzfeld szorosan kapcsolódik a szenzoros deprivációhoz, de közepes vagy magas szinten tartják a szenzoros ingerek mértékét. Szubjektív megítélés szerint a ganzfeldben tapasztalt képek hasonlítanak a hipnagóg képélményekhez (lásd Hipnagóg állapotok). Azt feltételezték, hogy a ganzfeld egyfajta kísérleti hipnagóg állapotot indukál (Braud, Wood, & Braud, 1975; Schacter, 1976), mely az éberség csökkenésével jár (lásd Álmosság állapotai). Kevés szót ejtettünk eddig a viselkedéses korrelátumokról: a környezeti korlátozások miatt, az alanyok kevés nyílt viselkedést mutatnak ganzfeld közben, kivéve a verbális válaszokat. Az alanyok verbális kifejezései gyakran kevésbé összerendezettek, mint éber állapotban (lásd, e.g., Honorton et al., 1990). Ez részben a ganzfeld élmény szokatlan, álomszerű természetének köszönhető, és nem feltétlenül a kognitív funkciók károsodásának. Úgy gondolták (Honorton & Harper, 1974; Parker,1975) hogy a ganzfeld egy kedvező „extraszenzoros percepció”-t hoz létre, amely a MTÁ-k speciális osztályát képezi, azonban a kísérleti eredmények még ellentmondásosak (Bem & Honorton, 1994; Wiseman & Milton, 1999). A ganzfeld kis mértékben érinti az időérzékelést, az eltelt időintervallumok (10-15 perc) becslései alulértékelési tendenciát mutattak, az éber állapotokkal összehasonlítva (Wackermann et al., 2001). Egy kiterjedt tanulmányban összehasonlították a ganzfeldet, az alvás kezdeti állapotát és a relaxált éber állapotot fiziológiai szempontból, és úgy találták, hogy a ganzfeld EEG spektruma nagyobb hasonlóságot mutat a relaxált éberséggel, mint az alvás kezdeti állapotaival, tehát kissé felgyorsult alfa aktivitás kíséri; nem voltak olyan EEG jelzések, amelyek az éberség csökkenésére utaltak volna (Wackermann et al., 2000, 2002). Ezek alapján tehát a ganzfeld képek hipnagóg alapjával kapcsolatos hipotézisek nem nyertek igazolást. Egy utánkövetéses vizsgálatban élénk képzeleti képek EEG korrelátumait tanulmányozták olyanoknál, akik intenzíven reagáltak a ganzfeld eljárásra. A személyen belül összehasonlításban a képzeleti képek nélküli állapotokat hasonlították a képzeleti képekhez és főként háromfázisú folyamatokat találtak, melyek (a) kezdeti alfa növekedést, (b) felgyorsult alfa-2 aktivitást, (c) alfa ritmus lelassulását és hullámzó béta-2 (18-21 Hz), valamint béta-3 (21-30 Hz) potenciál növekedést mutattak, amelyek átmenetet jeleznek a relaxációból a külsőleg irányított és fluktuáló figyelembe és a mentális állapotokról visszajelzésére történő felkészülésre (Wackermann, Pütz, & Braeunig, 2002).
Szenzoros túlterhelés. Régre visszanyúló története van a szenzoros túlterhelés indukálta MTÁ kísérleteknek, azonban a szenzoros túlterhelés leíró modelljei ritkák. Vollenweider and Geyer (2001) a pszicho-szenzoros feldolgozás kortiko- striato- thalamo- kortikális hurok modelljét vetették fel. Úgy gondolták, hogy a hiányos thalamikus szűrő teszi lehetővé az agykéreg szenzoros túlterhelését. Elméletüket az állatmodellek segítségével konceptualizált preimpulzus gátlási paradigmára alapozták. A szenzoros túlterhelés, valamint a különböző agyi funkciók és tudatosság működésének kapcsolatára vonatkozó tudás fejlődése, főként skizofréniával, ICU- szindrómával (intenzív osztályokon), autizmussal és hallucinogének használatával foglalkozó klinikai kutatásokon alapszik.
A skizofréniában (lásd Mentális zavarok) hiányos a környezetből származó irreleváns ingerek gátlásának képessége. Azt feltételezik, hogy a skizofrén betegeknél a szenzoros túlterhelés okozza ezt a hiányosságot, amely folyamatosan dezorganizációhoz és gondolati zavarokhoz vezet (Ludwig, 1972; Ludwig & Stark, 1973). Úgy gondolják, hogy a szenzoros túlterhelés vagy monotónia okozza, az intenzív osztályokon megjelenő egyedi pszichiátriai tünetek egyik csoportját (Glide, 1994; Steinhart, 1978; Vasquez & Chitwood, 1975). A szenzoros túlterhelés egyik kezdeti tényezőjeként említik az intenzív osztályokon megjelenő alvásmegvonás fiziológiai és immunrendszerre gyakorolt hatását (Halm & Alpen, 1993; Schwab, 1994). McGuire, Basten, Ryan, és Gallagher (2000) azt állítják, hogy az intenzív osztályos pszichózis olyan delíriumos állapot, amelyet kizárólag organikus stresszorok okoznak. Azt is feltételezték, hogy az autizmus részben szenzoros túlterhelés következménye, mely egy ismeretlen neurológiai zavar következményeként fellépő szenzoros szűrőképességi problémából ered (Bristol-Power & Spinella, 1999).
Az egészséges alanyokkal végzett kevés tanulmány egyikében kimutatták (Brauchli, Michel & Zeier, 1995) a masszív szenzoros stimulációs feltételek hatását a szubjektív értékelésre és az autonóm arousal növekedésére, de nem találtak változást az elektrofiziológiai agyi aktivitásban. Nyilvánvaló, hogy az agyi aktivitás bizonyos sérülékenysége szükséges ahhoz, hogy a szenzoros stimuláció túlterhelővé váljon.
Ritmus indukálta transzállapot (dobolás és tánc)
Az ókortól egészen napjainkig gyakorolják a dobolás és tánc művészetét, módosult tudatállapotok elérése céljából. Ezek olyan transzszerű állapotokat okoznak, amely a „közvetlen környezetre való tudatosság szűkülésével vagy szokatlan és szűk környezeti ingerfókusszal” jár együtt, valamint olyan „sztereotip viselkedésekkel és mozgásokkal, amelyeket az egyén saját akaratán kívülinek” él meg (Amerikai Pszichiátriai Társaság, 1994, 729. old.). A dobolás és tánc esetében, a ritmikus testmozgások szinkronizálódnak az ütemekkel, és végül automatikusan, akarati kontroll nélkül történnek. Amint a személy elmerül a mozgásban, megszűnik az ön-reflektív gondolkodás. Továbbá a változások magukba foglalják az időérzékelés torzulását, a szokatlan testérzeteket (pl. könnyedség, melegség, energizáltság érzése), élénk képzelet, és erős pozitív érzelmeket (pl. öröm, boldogság, extázis), amelyek kapcsolódnak a ritmussal való eggyé válás benyomásával.
A jelenség univerzalitásának ellenére a modern tudomány alig vizsgálta ezen emberi tevékenységek pszichobiológiai alapjait. Neher (1961, 1962) volt az első, aki tanulmányozta a monoton dobolás hatását az EEG-re és azt találta, hogy a 3-8 Hz dobpergések ugyanilyen frekvenciájú EEG hullámokat képesek indukálni („auditoros vezetés”), valamint úgy gondolta, hogy ugyanez a jelenség felelős a transzállapotok megjelenéséért. Később Rouget (1980) megkérdőjelezte a fiziológiai stimuláció szerepét, és kiemelte a szociális helyzetek hatását. Maxfield (1990) tovább kutatta a témát, és különböző dobritmusok hatását vizsgálta az EEG-re, valamint a szubjektív élményekre. Nagyobb mennyiségű théta EEG aktivitást talált ritmusos monoton dobolás és dobmotívumok hallgatása közben, összehasonlítva a strukturálatlan ütemsorok hallgatásával. A tudatmódosulás egyaránt magában foglalta az időérzékelés és testkép változását, fokozott képzeletet, és a sámánok utazásához hasonló élményeket. Maurer, Kumar, Woodside és Pekala (1997) tanulmányukban monoton dobolással idéztek elő relaxációt és a sámánokéhoz hasonló élményeket (pl. disszociáció a testtől, alagútélmény), amit kifejezetten a közepes és magas hipnotikus fogékonysággal rendelkező alanyoknál figyeltek meg.
A ritmusos auditoros stimuláción kívül a szociális körülmények, a személyiségvonások (pl. bevonódás), és egy negyedik faktor –azaz a ritmikus testmozgások dobolás és tánc közben- fontos szerepet játszanak a transz állapot indukciójában. A ritmikus testmozgásokat ismétlődő testfolyadék elmozdulások kísérik, főleg a véráramban. Továbbá, a légzés általában szinkronizálódik a mozgással, és létrehozza a légzési szinusz aritmiaként ismert szívritmus változásokat. Így a ritmikus mozgások légzőrendszeri-kardiovaszkuláris szinkronizációt eredményeznek, megnövekedett vérnyomás mellett, ez pedig ingerli a nyaki verőerekben lévő baroreceptorokat. A baroreceptor stimuláció hatása nem korlátozódik a szívverés lassítására, képes csökkenteni a kortikális arousalt és ingerelhetőséget is (Rau, Pauli, Brody, Elbert, & Birbaumer, 1993; Vaitl & Gruppe, 1995). A barostimuláció hatásai - mint a megemelkedett fájdalomküszöb, megnövekedett théta aktivitás, csökkent izomreflexek- hasonlítanak a transzállapotok tipikus jellegzetességeire. Különböző kísérletsorozatokat végeztek billenthető vizsgálati asztal (tilt table) segítségével, hogy megvizsgálják a testmozgások miatt létrejövő kardiovaszkuláris változások hatásait a transzállapotokra. A kísérleti alanyokat ritmikusan mozgatták -6°-ban fejjel lefelé és 12°-ban fejjel felfelé. A billenő mozgásokat a légzés ritmusa irányította, amit 0.125 Hz-es értékkel haladva módosítottak. Az egyik feltételben fokozták a szívverés légzési oszcillálását, a másik helyzetben pedig csillapították (Vaitl, Sammer, & Ott, 2000). Abban a feltételben, ahol növelték a szívfrekvencia variabilitást, emelkedtek az EEG théta hullámok potenciáljai, valamint csökkent a pupillamozgás és a légzés energiaspektrum-sűrűsége, ez pedig kortikális gátlásra utal. Az alanyok álmosságról, dezorientációról, sőt hallucinációkról számoltak be és mérsékelt hipnoid pontokat értek el a Tudati Folyamatok Jelenségei Kérdőívén (Phenomenology of Consciousness Inventory, PCI, Pekala, 1991). Valamint azt találták, hogy azok az alanyok, akik különbözően reagáltak a kétféle billentéses körülményre, szingifikánsan magasabb pontszámot értek el a Tellegen Abszorpciós Skálán (Tellegen & Atkinson, 1974; német változat Ritz & Dahme, 1995) a többi válaszadóval összehasonlítva. Ezeket az eredményeket megismételték egy második tanulmányban, folyamatos vérnyomásméréssel kiegészítve. A baroreflexes érzékenység ismét szignifikánsan korrelált az elmélyülés pontszámokkal (Ott, Sammer, & Vaitl, 2002), rámutatva a kardiovaszkuláris válaszkészség és az elmélyülés személyiségvonásai közötti kapcsolatra, ami pozitívan korrelál a hipnotikus fogékonysággal (Kumar & Pekala, 1988).
Összefoglalva, a kardiovaszkuláris rendszer és vérnyomás növekedés által megnövelt baroreflex stimuláció szinkronizálása hozzájárul a ritmikus transz indukálta folyamatokhoz. Mindezek mellett a jelenségek vizsgálatában figyelembe kell venni a szenzoros stimuláció, személyiségjellemzők és a helyzeti változók különbségeit is.
A hivatkozások listája az alábbi linken érhető el: https://1drv.ms/b/s!AtKLM-DCe33WgagjA7EiH-sj8BObUg
Az eredeti tanulmány címe: Vaitl, D., Birbaumer, N., Gruzelier, J., Jamieson, G. A., Kotchoubey, B., Kübler, A., ... & Sammer, G. (2005). Psychobiology of altered states of consciousness. Psychological bulletin, 131(1), 98.
[A tanulmány a Nemzeti Tehetség Program támogatásával készült, a „Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíj” című (NTP-NFTÖ-16-0488) tehetséggondozó program keretében.]
